Amíg a beteg lélegzik, van remény.

Tegnap kaptam egy branült a kis vénámba, az alkaromon. Aztán amikor kiszedték, rányomtak egy vattapamacsot és leragasztották, ahogy azt kell. Hazaértem délután, átöltöztem, akkor jöttem rá, hogy még mindig be van ragasztva, így hősiesen letéptem. Felvettem a játszós cuccomat és tespedtem, igyekeztem értelmes arcot vágni, kevés sikerrel. Az altatás kurva jó volt, régen pihentem ilyen jót. Ettől függetlenül kész vánszorgás volt a nap, vánszorogtam a konyháig és vissza, vánszorogtam a kanapéra és vánszorogtam pisilni. Közben a Sherlock sorozatot néztem, ami valami kurva jó! Na eljött az este, elvánszorogtam a fürdőszobáig, sztriptíz ingyen, amúgy se volt közönség és fürdés. Szemem sarkából meglátok valamit, ránézek a karomra és úgy begyöngültem a látványtól, hogy 2 percig csak kapaszkodtam és nem mertem visszanézni a karomra. Hogy lehetek ennyire állat? Éreztem én, hogy fáj ahogy leszedtem a ragtapaszt, na de bazzeg, húsig téptem?! Mert két vérvörös csíkot láttam, és a vörös kis cafatkák a víz hatására lebegtek a karomon. Jó, szédülök bazzeg. Mély levegő, hosszan kifúj, mély levegő, hosszan kifúj. Leültem a kádban. Jó, minden oké, no para, végülis nem is fáj, ahogy hozzáér a víz, majd begyógyul, nem kell félni. Ahogy ültem és nyugtatgattam magam, ránéztem a szennyestartóra és megláttam a bolyhos, piros pulcsimat, amit addig viseltem, majd ránéztem a karomon lévő, a ragasztóba beleragadt, a víztől elázott és gusztustalanul lebegő bolyhokra és égtelenül röhögtem.
Az Űrből szabad szemmel látható, sötét lyuk vagyok.