"Hiszek, mert képtelenség."

A februárom szívással telt el. Úgy néz ki, hogy minden év februárjában van kiírva nekem az évi szopkodás és itt nem a házastársi kötelezettségeimre gondolok.
Kezdtem egy kis fülgyulladással majd szépen összeszedtem mindenféle nyavalyát, aztán küzdök, mint disznó a jégen, majd hamarosan jobb lesz.

Voltunk síelni, életemben először.

Remek volt kérem... remek. :)
Nem ecsetelem, hogy mennyire vagyok balfasz, csak kiemelnék egy kis történetet, ami annyira jellemző rám.
Folyamatosan problémám volt azzal, hogy a bakancsom nem akart bepattanni a lécbe. Közel öt perces tehénkedéssel, ugrálással egybekötött balfaszkodás után volt hajlandó rácsatlakozni a bakancsomra.
Nah, kérem a hüttéből kijöttem, ugrándozok, bepattan az egyik, örülök. Jön a másik, ugrálás, küzdés, izzadás, bepattanás, közben szépen, nyugodt tempóban elkezdek csúszni háttal a hütte fele. Botok valahol máshol, én szépen előredőlve, 10 ujjammal karistolva a havat, megadóan gyűjtögettem hátul a lécemen a többiek léceit, akik a hütte előtt hagyták.
A hütte végül megállított, lecsatoltam, visszarendeztem a többiek lécét és meg akartam halni.
A hütte amúgy kafa hely, ég benne a tűz, amitől kicsit füst szagod lesz, de nem baj. Van Früchte Tee és valami Skiwasser, és még sokan mások. Eszméletlen jól néz ki a Germknödel (ilyet nem ettem), valamint a Kaiserschmarrn (ilyet csak kicsit, lopkodtam az egyik asztaltársamét). Többnyire Frankfurtert ettem mustárral és valami olyan fincsi kiflivel/zsemlével, hogy nagyon.
Amit viszont nehéz visszaadni az a hütte hangulata. Fa bútorok, meleg, mindenhol kis rénszarvas díszek, mécsestartók, középen a szabadtüzű kandalló. Emberek, néha egy-egy kutya (szomorú szemű King Charles spániel).