Ércnél maradandóbb emlékművet állítottam magamnak.
Ma van a születésnapom.
Tegnap gyökérkezelésen voltam.
Ma fosok az antibiotikumtól, mint a lakodalmas kutya.
Apukám nem túl szép válási (szétköltözési) dolgaiban segédkezem. (Öcsémmel együtt.)
Anyu még mindig az asztalossal küzd, aki nettó másfél hónapja ígérgeti, hogy bevágja méretre a kurva mosogatókagylót neki. Aztán kurvára nem történik semmi, anyám meg a nappaliban rántja a húst.
Munka ezernyi, de legalább van, lekopogom. Bár gyors iramban hullnak az emberek.
Hogyan lehetséges az, görények, hogy ilyen fos szó szerint a születésnapom? Amék azzal jön, hogy nézzem pozitívan, abba beleállítom Édesapukám rozsdás baltáját. Ennek ilyen csinnadrattás dáridó lófasznak kellene lenni, nem?
Egész éves tervem és vállalásom volt, hogy a mai napon bemegyek a Daubnerbe, megmondom, hogy pöccintsenek ide nekem egy madártejes tortát, de kurva gyors iramban és a legnagyobbat, amit csak találnak. Aztán arccal belefekve fogom habzsolni.
Erre meg?
Lófasz van meg estifény.
Főnököm azért biztatott.
- Ha már tegnap nem sikerült meghalnod, akkor már ne siess, mert már 37 kerülne a fejfádra.
